Dragomér János (Békéscsaba) visszaemlékezése.
Szerelem volt valóban – az elején még nem a biliárddal, de Évivel annál inkább. Éva – a kis vékony, nagyon göndör, vörös hajú lány – pultos volt a "Kancsal Gyuri" kocsmájában (ami bisztró volt inkább), oda jártam udvarolni... A biliárdot ott ismertem meg, a 120-ast, a magyar biliárdot és ez a szerelem elkísért.
Kancsal Gyuri (mi volt a valódi neve nem emlékszem már), a kocsmáros, igen nagy előszeretettel játszott - sokat, sokakkal. Nagy divatja volt annak idején vidéken (is) a 120-asnak, többnyire pénzben ment a játék. Én meg figyeltem erősen (udvarlási szünetekben), hogyan játszanak mások. Parti következett parti után – az asztalnak nem volt pihenése. Zsebből zsebbe jártak a tíz forintosok, annyi volt a győztes taksája (nagyjából egy korsó sör ára annak idején).
Igen szép emlékeim vannak arról, amikor arra bádog csapoló asztalra kikerültek a félliteres korsók. A környéken lévő üzemek műszakváltásakor elkezdték megtölteni csapolt sörrel azokat. Az az illat, a dús hab, a párás oldalú korsók,... Lelkes érzés volt – emlékszem – azóta is hiányzik.
Esténként indult be igazán a játék a biliárdasztalokon – kettő is volt. A hátsó asztal rosszabb minőségű volt, de az első, az elég elfogadgató. Ezen mentek az igazi partik. A hátsó asztal, csak inkább az amatőröké, vagy azoké volt, akiknek nem jutott hely a főasztalnál.
Akkoriban még jegyet kellett váltani a játékhoz is. Az sem volt ingyen! Tíz forint egy órára.
Hivatalosan jegyezve volt, blokkadási kényszer mellett. Ebből is voltak viták. Mert hát persze az előttünk lévő játékosoknak, amikor letelt az idejük, még nem fejezték be a partit. Voltak sumákok is, akik direkt húzták az időt, hogy nekik több idő jusson, s így másnak kevesebb.
De Kancsal Gyuri precíz volt – mikor ő játszott az asztalon, ő is vett jegyet. Persze több órára is. Ilyen szempontból rendes is volt, mert az idő alatt, más is játszott az asztalnál. Tulajdonképpen megvendégelte az ismerőseit, barátait a játéklehetőséggel. Amúgy viszont elég sóher volt, szerette a fogához verni a forintot. Ez sokszor látszott is rajta, egy-egy elvesztett parti, tíz forint után. Jobban szeretett nyerni, mint veszteni. De nagyjából mindannyian így vagyunk ezzel.
Ahogy "ott tartózkodásaim" alatt figyeltem a játékot egyre inkább megtetszett. Zárás után, amíg a barátnőm "placcolt", addig egy-két törzsvendéggel biliárdozgattunk. Leginkább Kelemen Janival – akitől (mint biliárd oktatómtól) sokat tanultam. Ő mondta nekem, azóta se felejtettem, hogy – először kvartolni tanuljak meg! Ha az megy, akkor a többi már könnyű lesz.
Úgy is lett. A kvartolást sokkal jobban szeretem minden lökésnél. Bátran, könnyedén állok neki... és érzem. Erre nincs jobb kifejezés szerintem, mint hogy érzem. Azt nem írhatom, hogy tudom, mert nekem sem mindig jön be. De nem ijedek meg, ha ilyen állás marad.
Biliárd tudásom alapjait, tehát ebben a "vendéglátó ipari egységben" szereztem meg és a folytatás nem maradt el. A két legjobb barátommal, Gáborral és Attilával, akik osztálytársaim is voltak, szabadidőnk egy részét biliárdozással töltöttük. Függetlenek voltunk, fiatalok, és megengedhettük magunknak. A lakásomtól nem túl messze, volt egy ikonikus kocsma – a "Jobb Mint Otthon" – itt is két asztal volt, hasonló leosztással, mit a Kancsal Gyuri bisztrójában. Voltak olyan napok, leginkább hétvégén azért, hogy egész délután biliárdoztunk és este mentünk "disco"-ba. Jól éltünk...
Gábor barátommal volt egy külön játékunk is. Annyiból volt "különös", hogy kijelöltünk egy meccset, amit tétre játszottunk – egy üvegsör volt a tét.
Egyszer nem szerette volna kifizetni a jogos nyereményemet, így kitalálta, hogy duplázzuk meg. Álltam elébe – ezeken a „tétmeccseken” (bár játéktudásban egy szinten voltunk) nem tudtam veszíteni. Na ez a duplázás odáig fajult (egy több hetes mérkőzés sorozat alatt), hogy már vagy egymillió rekesz sörrel tartozott. Persze mindketten tudtuk, hogy ez már megfizethetetlen, így már csak heccből számoltuk.
Egyszer aztán persze, mindent elbuktam. Ahogy Mr. Baines mondta Onedin kapitánynak, egy összeveszése után a feleségével, „egy vihar se tart örökké” – hát a nyerősorozat sem...
Itt a "Jobb Mint Otthonban" aztán zajlott az élet... Csak egy sima alkalmi sörözés közben – a lambériás falnál álltam – tőlem kb. egy méterre (!) beleállt a falba egy bicska. A tulajdonosa Szák Jóska volt. Ismert tagja volt e helységnek. Nem engem célzott, nem is volt belőle sértődés. :-) Egy emlék onnan. Voltak itt aztán a nagytétre menő biliárd partik – volt, aki úgy ment ki a kocsmából, hogy már nem volt hova hazamennie... De erről több, még ma is aktív biliárd játékos, többet tudna mesélni, ezt meghagyom nekik.
Nem hagyhatom ki egy volt ismerősöm nevének említését: Buki.
Nem véletlenül volt ez a neve. Mindenféle hazárdjátékban benne volt. Leginkább a fájer, snóbli és a biliárd voltak a kedvencei. Volt olyan eset vele, hogy reggel vett egy mélyhűtött libát. Hazafele beugrott a Jobb Mint-ba – természetesen "fogyasztott" is, és biliárdozott is. Este tízkor, a biliárdasztalra egy kézzel támaszkodva, a másik kezével lengette, reptette a kiolvadt libát a feje fölött.
Hiányzik "az" a hely – mert most is van "vendéglátó ipari egység" ugyan azon a néven, ugyan ott, de ez az élet, ami akkor volt, már sose lesz...
Járt ide egy roma srác, Tibi. A legjobbak közé tartozott biliárdban, pénzben játszott, igen sikeresen. Néztem a játékát, nagyon szépen, finoman játszott. Irigyeltem. Ő csak pénzbe játszott és nagy tételbe. Így soha nem játszottam volna vele. Egyszer azért, kihívtam. Szerettem volna vele játszani egy partit. A pénzt akár előre is odaadhattam volna neki, mert nem volt kétséges a játék kimenetele. Ez olyan volt nekem akkor, mint ha most Ronnie-val vagy (a személyes kedvencemmel) Williams-el játszottam volna... A Tibi rendes volt. Belement a feltételembe és csak 100 forint volt a tét. Nem tudom merre vetette a sors, szívesen találkoznék vele – kedves emlékeim közé tartozik, hogy láthattam biliárdozni.
A törzshelyem volt még egy időszakban a Kedves presszó volt – tulajdonképpen a munkán és az alváson kívül, minden percemet ott töltöttem. Egy idő után ide is került biliárdasztal, de nem volt olyan "nagy" élet, mint az említett két másik "műintézményben".
Eljött a bevonulás. Kedvenc játékomat elfelejthettem egy darabig, másfél év... – legalábbis előtte így gondoltam. Békéscsabaiként az ország "másik végére", Fürjesre kerültem.
Hamar felcsillant a szemem, mert volt ott egy asztal, amin játszottak is a katonák. Csak hát, volt egy fehér csík festve a kőre, amin belülre kopaszok nem léphettek. Újoncként esélyem se volt belépni oda, játszani az öregekkel. Így hát nem volt más, mint hogy nézzem kívülről. Egyszer-egyszer, magamról megfeledkezve, egy-egy gyenge lökés után, cöccögtem egyet.
Jött is a kérdés, mi az kopasz, nem teszik? Te hogy lökted volna?
Beszélni lehetett a vonalról kívülről – így hát elmondtam, hogy én hogy löktem volna.
Egy idő után, érezték, hogy olyan áll a vonalon túl, akinek van némi hozzáértése a játékhoz. Beengedtek. Nagy dolog volt (!) kopaszként belül lenni. Innen már egyenes utam volt, mert hát kíváncsiak voltak, a tudásomra, így játszanom is lehetett, kellett. Vesztükre.
Időközben telt az idő, és már hivatalosan is beléphettem. Nem volt ellenfelem. Mondták, hogy majd a leszerelésükkor, visszajön egy srác – na azt verjem meg! Eljött a meccs napja is. Esélye se volt a srácnak. Természetesen felkeltettem a figyelmemet a tisztek közt is. Mindenki velem akart játszani, mindenki engem akart megverni. Népszerű lettem és ennek lettek előnyei is. Így tettem szert barátságra több tiszthelyettessel is. Ennek a barátságnak is köszönhetem a fogdabérletem enyhítését.
Szerveztem egy biliárdversenyt is. Mindenki részt vehetett rajta. Tiszt, tiszthelyettes, sorállomány. Rendesen, ahogy kell, kupával, mindennel. Ennek kapcsán ki is mehettem a városba. Nagy dolog volt ez akkor. Én is beneveztem, azzal a tudattal, hogy a kupa nem lehet másé, mint az enyém.
Csak hát volt egy, talán medgyesegyházai katona, Szűcs Sanyi. Megvert, még valahol a verseny elején. Ő is nyerte az egész versenyt. Már ott rájöttem, hogy nem szabad nagy arccal neki menni egy partinak. Minden játékost tisztelni kell! Egy meccset sem szabad félvállról venni! És még egy, általam megfogalmazott tanács: minden lökés számít!
A hadseregben töltött időm jó részét biliárddal töltöttem. Volt olyan, hogy Kecskemétről jött egy kiképző csapat. Délelőtt senkinek nem volt szabad játszania. Na, nekem ekkor is lehetett ezzel a kiképzőcsapattal. A biliárd ismeret révén a katonakorom nagyon könnyen, és igen jó érzésekkel telt el.
Leszerelés után egy új életszakasz következett. Nősülés, gyermek, család.
Kimaradt néhány év. Egyszer aztán történt valami, ami változást hozott. Az utcánkban nyílt egy új kocsma. Néha benéztem egy sörre. Lett biliárdasztal is. Csak kipróbáltam. Belejöttem.
Rendeztek versenyeket is. Egyet sem sikerült megnyernem. Második lettem, de első soha. Volt egy srác (a szomszéd). Nem bírtam vele. Jobb volt, nem volt mit tenni.
Itt történt egyszer, egy szombat délután egy eset. Hasonlított a korábban Gáborral említett duplázásra, de ez élesben ment. Egy vállalkozó nagyarcú fia, megkérdezte, hogy játszok-e vele 200 forintban. Belementem. Kikapott. Megkérdezte, hogy megduplázzuk-e? Belementem. Nem talált fogást rajtam. A barátai állították le, amikor már 12 000 forintot bukott. Fizetés kiegészítésnek nagyon jól jött.
Ekkoriban lett meghirdetve az első Tréning centeres verseny 2003-ban. Beneveztem. Ha jól emlékszem 32-en neveztünk. A tizenhat közé jutás simán ment. A nyolc közé jutásért egy ma is aktív (szerintem a legjobbak egyike) játékos lett az ellenfelem. Nem tudom, hogy aznap rossz napot fogott ki, vagy nekem ment nagyon jól, de én nyertem. Hozzá kell tennem, hogy egy rendkívül szerencsés lökésemnek köszönhetően.
Azóta se játszottunk tétmeccset egymással, így az arány, nagyon kedvező rám nézve. Félek is, ha egyszer összekerülünk, ez romlani fog. Aki jobb, az jobb, el kell ismerni!
Az említett versenyt egyébként Aradszki Misi nyerte, miután a négy közé jutásért elpáholt.
Ott a versenyen ismerkedtem össze, egy hódmezővásárhelyi, idősebb játékossal. Meghívott egy ottani kocsmába versenyre. Gábor barátommal mentünk a Kölcsey sörözőbe. Úgy voltunk vele, hogy játszunk egy jót, aztán hazajövünk. Ezen a szombati napon minden összejött nekünk. Vissza kellett menni vasárnap is, mert két napos volt a verseny. Farkas Sanyi vásárhelyi barátom úgy emlékszik, hogy mindenkit megvertünk.
Ekkoriban talált meg egy addig ismeretlen ember, hogy próbáljuk meg rendszerbe szervezni a biliárdot – a 120-ast. Gondolom a név mindenkinek ismerős, Csibor Zoli.
Néhány beszélgetés, e-mailezés, kérdezett, terveket körvonalazott. Olyan családi helyzetben voltam azonban éppen, hogy ki kellett mentsem magam – a szervezésben nem tudtam részt venni. De – mivel benne voltam a helyi biliárdos életben – meg tudtam adni neki a lényeges neveket. Erre szokott ő úgy utalni, hogy az "eredet". :-)
Egyébként akkortájt kb. 12 évig nem is volt biliárddákó a kezemben – így hozta a sors... De a biliárd élet fellendült, szervezettebbé vált, szaporodtak a versenyek, híradások újságban, interneten – csak-csak odafigyeltem. Míg aztán egy Békésen rendezett biliárdverseny kimozdított a biliárdtalanságból. Neveztem a Szűcs Sándor emlékére rendezett III. Jóbarát Biliárdversenyre.
Utána lassan, de biztosan ismét belevetettem magam a biliárdozásba. Az aktív játékosok szinte mindegyike jó ismerős.
A biliárd nem csak játék! Közösség. Barátság. Tanulás. Öröm.
A biliárd, amely elkísér…
